Őri István: Döbbenés
Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszíthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani.
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,
És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.
Válasz idézettel
Andari Éva:
Várlak
Fénysugár a két kezedben....
- Kereslek a Végtelenben!
Lágyan szól egy bús gitár;
Egyre várom: Jössz- e már?
Hallom a csöndben léptedet...
- Játékot űz a Képzelet...
Szívem epedve arra vár:
Jössz-e már? Mondd, jössz-e már?!
Dalol egy csókós kismadár...
- Szívem a szivedre hol talál?
Szerelem szívünkben hol terem?
Ó, jössz-e már, én kedvesem....?
Laren Dorr:
Lennék...
Lennék Napod, ha nappal lenne,
fényessé tenném hajnalod,
bíborral festeném este a felhőt,
hogy gyönyörködj, ha akarod.
Felhő lennék, ha őszidő lenne,
langy esőt sírnék, mert messze vagy,
aztán esőcsepp lennék, rád esnék,
s gördülve csókolnám arcodat.
Köd lennék, ha hűvös lenne,
fehér, vidám, mi nem ragad,
ködkarjaimmal ölelném tested
s megnyitnám előtted utadat.
Hópihe lennék, ha tél hava lenne,
mit egyetlen céllal repít a szél,
elolvadni gyönge kezedben,
s míg elmúlnék, érezném: enyém e kéz.
Szél lennék, ha új tavasz lenne,
elfújnám messze a tél hidegét,
hajadba bújnék tincseiddel játszva,
míg nevetve mondanád: most már elég.
S mi lennék, ha itt lennél velem?
Mindenség lennék, hol nincsenek napok,
égbolt lennék éjfekete éggel,
hol nem ragyog más, csak a Te csillagod!
Emlék...
Ősz volt már akkor is,
a nap langyosan csókolt,
s a szél apró leveleket kergetett.
Jöttél a sors hozott,
bár akkor már nem szőtem terveket.
Elég volt hallanom hangodat,
mélyen érintett a szavad,
s tudtam nekem elkezdeni,
sosem lenne szabad.
Már mindent másként látok,
az ősz most is gyönyörű.
a nap langyosan csókol,
s Veled lennem olyan nagyszerű.
Sétálj velem tovább az őszi s téli életen,
legyél velem tavaszi forrás hűs és végtelen,
minden bút feledtető mézédes szerelem..
/Ílianne/
MERT MINDEN FÖLDI
LÉLEK
Hugo
Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;
mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad vagy
töviseket;
mert április a lombnak
víg zajokat
s az alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;
mert vizet a virágnak
az ébredő
hajnal, cinkét a fáknak
a levegő,
s mert a keserü hullám
ha partra hág
a földnek, rásimulván,
csókokat ád:
én, csüggve karjaidban
az ajkadon,
a legjobbat, amim van,
neked adom!
Gondolatom fogadd hát:
csak sírni tud,
ha nincs veled, s tehozzád
zokogva fut!
Vágyaim vándorolnak
mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!
Üdvöm gyanutlanúl és
mámorosan
hízelgő dalra gyúl és
hozzád suhan!
Lelkem vitorla nélkül
száll tétova,
s csak te vagy íme végül
a csillaga!
Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz,
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!
S vedd - égi szent varázskincs!
vedd a szivem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!
(Szabó Lőrinc)
Szomorú Tündér
Az úton fekszik, a teste jég,
De arcán egy mosoly játszik még.
Ezer év fájdalma dúlta szét,
Megölte őt mert köztünk élt.
Nem vágyott másra, egy mosolyt kért,
Ennyit adhatott ennyit remélt,
De helyette bánatot, fájdalmat, vért,
Gyötrelmet, halált, kínokat élt...
Szomorú tündér volt, törött szárnyú angyal
Megmenthettük volna egy emberi hanggal...
Szomorú tündér volt, csipetnyi királylány,
De mi azt sem tudtuk, hogy köztünk jár.
Fényt hozni jött, egy reménysugárt
Te otthon ültél míg epedve várt
Odament hozzád ragyogó arccal
Te eloltottad fényét, hogy nyugodtan alhass...
Hozzádlépett újra, köszönteni akart
Te levetted a hangját, mert épp akkor zavart
Feléd sétált ismét, integetett neked
Te elfordultál tőle, hogy egyedül lehess.
Szomorú tündér volt, törött szárnyú angyal
Megmenthettük volna egy emberi hanggal...
Szomorú tündér volt, csipetnyi királylány,
De mi azt sem tudtuk, hogy köztünk járt.
Biztosan láttad feléd lépett
Hirtelen tudtad, hogy nem lát téged
Keresztül rajtad, mögéd nézett
Sosem láttál még ilyen szépet
S míg gyönyörűsége félbe tépett
Ő azt sem tudta, hogy ott vagy s nézed
Most az úton fekszik, a teste jég
De arcán egy mosoly játszik még...
Szomorú tündér volt, törött szárnyú angyal
Megmenthettük volna egy emberi hanggal...
Szomorú tündér volt, csipetnyi királylány,
De mi azt sem tudtuk, hogy köztünk jár.
Tenger és alkonyég között
Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszú vágyra kurta kéj,
s óh, szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!
Tenger és kikötő között
az édesből keserű lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.
Tenger és napnyugat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.
S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunnyadt.
Az első csillag látta, míg
kettőnk egy lett; a második
csak engem látott magamat,
tenger fölött és part alatt...
Babits Mihály fordítása
Nem kell
Nem kell, hogy szólj, nem kell hogy szeress.
Nem kell, semmi, az sem hogy keress.
Nem kell, az álmom, nem kell a bánat.
Nem kell, hogy silány életem lássad.
Nem kell az érzés, mely egyre égett.
Nem kell a szerelmed ha te nem érzed.
Nem kell a boldogság, ha nélküled vagyok .
Nem kell más élet, ha egyedül vagyok.
Nem kell a szavad, sem ölelő kezed,
Nem kell a gyengéd pillantó szemed.
Nem kell,ha másra vágysz, ha mást ölelnél.
Nem kell, csak maradj vele és boldog legyél
Nem kell hogy álmodj velem, ha mással álmodnál
Nem kell hogy velem legyél, ha másra vágyakoznál.
Nem kell hogy csókolj, de mégis szeretlek én
Utóljára ami meghal az a remény.
Kell hogy szólj, egy utolsó mondatot
Kell hogy érezd nélküled nem vagyok.
Kell hogy szólj, mindent megteszek.
De ha azt akarod örökre elmegyek.
S szivembe vésem gyünyörű emlékedet
Még nem múlt el..
Csak messziről nézlek..
Már nem érintelek..
Szememmel mégis téged kereslek..
Csak nézlek, nézlek..
Megrohannak az emlékek..
Lopva letörlök néhány könnycseppet..
Itt állsz előttem..
Mosolyog a szád..
A szemed szomorú csupán..
És ez elárulja még neked is fáj..
Néha - egy-egy varászos pillanatra
utazunk a múltba..
Látom a régi fényt felragyogni szemedben..
Majd kihunyni reménytelenül, csendben..
Kezed tartom kezemben..
Hangtalan nézek szemedbe..
Látom a múlt csodáját..
érzem a jelen fájdalmát..
De tudom valahol mindig itt leszel
ha kell- megvígasztalsz szereteteddel..
És bár barátként nyújtod kezed felém..
Tudom hogy majd örömmel fogom meg én
Helen Keller
Énekem…
Tudod milyen az, ha valaki igazán szeret?
Ha fáj, hogy este elengedi két kezed,
Ha csak a csillagok őrzik éjjel álmát,
Ha reggelente elsőként nem Téged lát?
Tudod milyen az, ha valaki tiszta szívből szeret?
Csak érted dobban szíve, hozzád húz a lelke,
Csak forró csókodra gondol szüntelen,
Csak tested után vágyakozik, az öleléseidre?
Én már tudom…mert szeretlek.
De gyűlölöm a nélküled töltött perceket.
Gyűlölöm, hogy reggelente nem karjaidban ébredek
És, hogy csak a csillagok őrzik álmom, s nem Te…
De tiszta szívből szeretlek,
Mert érted dobban szívem, hozzád tartozik lelkem,
A sors rendelt te melléd és én a döntést elfogadom,
Ezért most kezedbe adom szívem, életem, sorsom…
Nem mondom, hogy szeress, nem mondom, hogy imádj,
Csak azt kérem, hogy hallgasd meg szívem dallamát,
Mert neked szól e parányi költemény…
Mely azt suttogja, halkan, csendben, hogy szeretlek, örökké…
Ha felnézel az égre, és látsz egy csillagot
Ne felejtsd el az Én vagyok.
Őrzöm az álmod, hisz féltelek téged,
Álmodj szépeket SZERETLEK TÉGED
Nézz rám!
Fogva tart a szemed..
nem enged tekinteted..
Csak egyetlen ölelés..
szoríts magadhoz kérlek!
Hogy arcom, arcodhoz érjen..
Fájóan édes..
de belül sirdogál a lélek..
Csak távolról csodállak,
gátat szabok a vágynak..
Gondolataim még mindig nálad járnak.
Ne! Ne nézz így rám!
Mert nem szól ugyan szád
de szemed némán kiált..
Még mindig fáj..
Bújkál benned a magány..
Bújkál bennem a magány..
Két szegény árva
a sorsot átkozva
külön utakon járva
mégiscsak egymás után vágyva..
a nemlétező csodára várva..
/maya/ |
AJÁNLOM AZ OLDALT
